A minap olvastam egy posztot arról, hogy az AI már tud érezni, hiszen megtanítottuk rá, és ez az érzés ugyanaz, mint ami az embernél van. Gyakorlatilag nincs is különbség – állítják –, hiszen az ember is megtanulja az empátiát, majd alkalmazza, és az AI is ezt teszi; tehát nincs érdemi különbség köztük.
Valóban, az empátiát részben tanuljuk. A jól működő empátiát elsőként az anyánktól sajátítjuk el, amikor visszatükrözi a jó és rossz érzéseinket kicsi babaként. Ezt hívja a szaknyelv érzelmi tükrözésnek, ami a későbbi érzelmi önszabályozás és biztonságos kötődés alapja. Ha ez kimarad – mert anyánk depressziós volt, nem akart gyerekek voltunk, vagy csak egyszerűen nem tudott szeretni –, akkor ott komoly gondok lesznek a jövőben. Olyankor a gyerek képes egy „saját” empátiát kitanulni, megtanulni: ezt hívják kognitív empátiának. Ez annyit tesz: értem, amit érzel. Leolvassa, hogy mi történt a másik arcán, a testéből, a viselkedéséből, és következtet, hogy mi történhetett, és miért. Nem érzi át testi szinten azt, amit a másik megélt, vagy nem olyan tudtosan; viszont tudja, de nem érzi az eseményeket.
Az LLM modellek (a mesterséges intelligencia nyelvi modelljei) ebben valóban nagyon elöl járnak. A betáplált szövegből nagyon jól tudnak következtetni arra, hogy milyen válaszokat kell visszaadniuk ahhoz, hogy az empátiának nézzen ki.
De mégis hol van itt az igazi különbség? Miben rejlik az, amire az AI soha nem lesz képes – vagy legalábbis kétlem, hogy a közeljövőben?
A kora gyermekkorban megszerzett empátia készsége az ember számára nemcsak információ, hanem parancs is. Ha AI-oldalról közelítem meg: a szoftvernek az információ a+b+c=e. A felhasználó az ő algoritmusában most „E” állapotban van, ezért „X”-et válaszolom a bejövő információk alapján. A felhasználó elolvassa az „X” választ, és erre azt mondja: „Igen, ez empátia! Olyan, mint az ember.”
Csakhogy egy mentálisan egészséges ember, amikor embertársa megoszt vele valamit, azon túl, hogy fogadja az információt, empatizál – vagyis egy szép magyar szó szerint együttérez a másik személlyel. Itt lép be az affektív empátia: nemcsak értem, hanem érzem is a másik fájdalmát. A boldogsága, szomorúsága megjelenik bennem is. Ez az a rész, ami az AI-ban nem jelenik meg: a gép nem érzi magát fenyegetve egzisztenciálisan, ha lát egy halálesetet, nem érzi a gyászoló fájdalmát a saját áramköreiben.
Az empátia az ember számára egy parancssor is, ami lefut automatikusan. Vagy mondhatnám úgy is: szép dolog az empátia, de ha nem késztet cselekvésre, tevésre – amit szociális vagy cselekvő empátiának nevezünk –, akkor talán nem is igazi. Mert emberi mivoltunk igazi lényege az, hogy az együttérzésünk miatt tettünk meg és teszünk meg dolgokat.
Ha történik egy baleset, azonnal segíteni megyünk, akár a saját kárunkra is. Lehetetlen küldetéseket vállalunk el szeretteinkért, mert érezzük is azt, amit a másik ember, és segíteni akarunk neki – egy azonnali, ősi program által vezérelve. Az AI esetén „optimális válaszra törekedés” van, de az ő programja maximum annyi, hogy a felhasználónak megfelelően válaszoljon. Nem az, hogy automatikusan, kockázatot vállalva megtegyen érted valamit a fizikai világban.
A valós empátia újraértelmezésére van szükségünk, hiszen az érzésen túl a cselekvés és tevés is ide tartozik. Méghozzá sokszor olyan tevések és cselekvések, amik logikusan, racionálisan nem a legoptimálisabb – rövid távú – lépések a számunkra. Egy AI képtelen ezt értelmezni, mert neki nincs bőre, amit vásárra vihetne
