A modern pop-pszichológiában és a közösségi média megmondóembereinél vissza-visszatérő toposz, hogy akkor vagy rendben, ha te egyedül utazol, boldogan el tudsz tölteni egyedül egy karácsonyt, megéled az ünnepet magányosan, és ebben te jól is érzed magad. Teljesen rendben van – mondják –, ha évekig egyedül éled az életed, hiszen így válsz kész személyiséggé.
Igen, aki krónikusan ragaszkodik egy őt bántó emberhez, ott vannak gondok, ez nem kérdés. Az is igaz, hogy aki képtelen egyedül eltölteni egy napot anélkül, hogy másokra csimpaszkodna, és mások társaságát nem az emberi kapcsolódás érdekében, csak a benne lévő zaj és tehetetlenség csillapítására használja, szintén olyan működést mutat, amit megéri megfelelő szakemberrel közösen megvizsgálni, megérteni és megdolgozni.
De ezek a posztok és podcastek nem erről szólnak. Arról szólnak, hogy ha egyedül vagy, és ez téged zavar, akkor társfüggő vagy. Azt sugallják, hogy pár évig szinglinek lenni egy magasabb szintű választás, és ha ezt te jól tudod megélni, akkor a pszichológiai érettség egy nagyon magas szintjére értél el. Ha pedig nem, ott gond van a „toronyban”.
Nem társfüggő vagy, csak ember!
Borzasztóan károsnak tartom ezt a felfogást, mivel ez egy másik szélsőség. A valós társfüggő, a „bárki, csak legyen mellettem valaki, mindegy ki, csak ne legyek egyedül” attitűd másik pólusa. Csak éppen a másik oldalról, és ezt a felszínes pop-pszichológia egy része mégis erősíti. Hozzáteszem, talán hosszútávon ez a hozzáállás és életvezetés még károsabb is lehet, mint a társfüggőség.
Emlősök vagyunk, méghozzá szoros csoportokban élő emlősök. Aki ezt tagadja, egyben azt is mondja, hogy az ember valamilyen földi élővilágtól különálló, levált lény, idegen és nem része annak. Az agyunk ősibb, ösztönös része arra vágyik, hogy közösségben legyen. Olyan közösségben, akiknek ismerős az arca, szaga, megjelenése. Nem idegenekkel a világ másik oldalán, nem tegnap megismert „valakikkel”, hanem viszonylag konstans arcokkal és személyekkel.
A közösség biztonságot ad – nem tudatosan, hanem tudattalanul. Megnyugtat és stabilizál. Egy olyan kóddal megyünk szembe 10-20 éves koncepciókkal, ami több százezer éves genetikai tanulás és működés eredménye. Régen az az ember, aki egyedül volt, halott ember volt. Az az ember, aki idegenek közé ment, veszélyeztette magát. Akik erre a szoros evolúciós kódra mégis adnak, azoknak a felületes tanácsadók és önjelölt spirituális guruk megmondják, hogy „te társfüggő vagy”, szóval ezért az ösztönös szükségletedért még legyen bűntudatod is, és szégyelld magad. Itt a címke a „szakembertől”, mehetsz terápiára.
Amennyiben elfogadjuk, hogy emlősök vagyunk, és azt is, hogy az emberszabású majmok evolúciós ágán helyezkedünk el, akkor egy kis gondolati játékra hívlak.
Képzeljünk el egy kis csimpánzlányt vagy -fiút, akit fogunk, és a hordájából kivéve ledobunk egyedül egy új, teljesen más dzsungelbe. Az az állat egy boldog, magasabb szinten élő állat lesz, aki megéli a teljességet és a fejlődés magasabb szintjét? Vagy ha rendszeresen, időközönként kiemeljük abból a dzsungelből, ahol él, és átrakjuk egy teljesen más dzsungelbe, idegen csimpánzok közé, akiknek lényegesen eltérő a szaguk, a megjelenésük, a hangjuk és a kommunikációs stílusuk, jól fogja érezni magát ez az állat? Kétlem. Az egyedüllét az állatvilágban nem „énidő”, hanem életveszély, amitől a szervezet azonnal stresszreakcióba kezd, a kortizolszint az egekbe szökik.
Az ember bonyolultabb ennél, a racionális agyunk sokkal szebb történeteket és magyarázatokat tud generálni, hogy elfedje az ösztönös jelzéseket – ideig-óráig. A kettő összeütközéséből lesznek a pszichoszomatikus betegségek, melyek az ösztönös rendszerünk, agyunk és testünk jelzései, hogy valami nincs rendben. Ebből generálódik a pszichológiai tünetek nagy része, amiért pszichológushoz mész: szorongsz, depressziós vagy, érzed, hogy valami nem oké. Gondolj arra a kis csimpánzra, akit fent ábrázoltam: igazából ő sem érzi jól magát ilyenkor. Ezt pedig a modern kultúra egy része még meg is erősíti… Nem gondolom, hogy tudatosan teszik, de gyakorlatilag így lesz még több munkájuk a sok „önálló, egyedül is, függetlenül is szuperül vagyok” emberből, akiket részben ők képeztek ki erre.
A pszichésen egészséges ember vágyik a szexre, a testi kapcsolódásra. Ehhez a koncepcióhoz köthető további téves és félrevezető gondolat, hogy tök rendben van szex nélkül élni éveket. Nem, ez nincs rendben. Aki éveken át egyedül van, két választás előtt áll: Az egyik, hogy dönthet úgy: nem létesít szexuális kapcsolatot. Újból az ösztönös rész nem elégül ki. A tudatos részed rakhat rá történeteket, de az ösztönös úgyis erősebb, szóval a felszínre fog jönni a szex és az érintés hiánya – lehet ez frusztráció, különböző betegségek, kényszeres testedzés, munka vagy egyéb függőség formájában.
Vagy dönthet úgy, hogy szexel, idegenekkel. Ugye, milyen „magasztos”, felsőbbrendű érzelmi lény, egy pszichés fejlettségi szint új emelvényeire fellépő entitás az ilyen? Az, aki fizikálisan kapcsolódik, de érzelmileg újból és újból azt éli meg, hogy nincs biztonságban, távolságot kell tartania – hiszen ez nem kapcsolat, csak szex –, nem adhatja át magát teljesen, hiszen ez egy „situationship”, aminek bármikor vége lehet. Mik ezek? Folyamatos megszakítások, darabolások, hullámok és pofonok. De ez a „fejlett” pszichés lény ilyen érzelmi megszakításokkal éli az életét. Utána meg jól leszel? Nem logikusan, nem racionálisan, hanem érzelmileg ez az ember valóban jól lesz? Akkor ő független, egyedül lévő igazából? Vagy csak egy sokkal értéktelenebb, komolytalanabb kapcsolatban van, ahol tudattalanul igazából bántja magát folyamatosan, és az érzelmi instabilitásban és kitettségben szenved?
Mi a gondolataim lényege?
Talán az, hogy ha magányt érzel, vágysz egy társra, akkor legyél nyitott, ismerkedj, közeledj! Ez az igény egészséges és emberi, nem társfüggő vagy. Aki erre az igényre azt mondja, hogy ez nincs rendben, az nem érti teljesen az ember működését, és csak fejből él.
Attól, hogy éhes vagy, még nem vagy kajafüggő. Attól, hogy társra vágysz, még nem vagy társfüggő. Ez biológiai szükséglet, nem patológia.
Igen, közeledj, de ha nem bánnak jól veled, nem értékelnek, nem látnak téged, akkor tudj egy nagy levegőt venni és továbblépni. De semmiképpen se fogadd el, hogy az élet ilyen, és hogy jobb egyedül. Nem vagy társfüggő: ember vagy, aki rendelkezik igényekkel, és ha jól gondoskodik magáról, ezeket az igényeket hagyja kielégülni a megfelelő személyekkel.
