Egy édesanya keresett meg a minap. Láthatóan kétségbeesetten, szorongással a hangjában: a fia, egy elit iskolába járó, régóta zongorázó, versenysportoló tinédzser az utóbbi időben teljesen kifordult magából. Agresszív lett. Nem akar zongorázni. Nem megy edzésre. És a legrosszabb: beszól az anyjának.
Klasszikus krízishelyzet, ahol a szülő úgy érzi: „most kell megmenteni a gyereket” – és a pszichológusnak kellene eljátszania a hős szerepét.
Őszintén? Nem azért, mert nem szeretem őket – sőt, a humoruk, lázadásuk és érzékenységük gyakran megkapó. Hanem mert pszichológiai értelemben egy tinédzserrel dolgozni olyan, mintha egyetlen szál gyertyával próbálnánk átvágni egy viharos éjszakán az erdőn: látsz néha egy-egy fát, de a táj struktúrája láthatatlan marad.
A tinédzser nem felnőtt. Nem szabad. Nem önálló. Anyagilag, egzisztenciálisan és érzelmileg is a családja világában él. És ez nem baj. Ez természetes. De a pszichológiai változásra való képessége is e világ keretein belül marad.
Pszichológusként számomra egy gyerek lelke olyan, mint egy futórózsa. Egy erősen diszfunkcionális család ezt a szép kis csodát kötelekkel, erős kapcsokkal ráerőszakolja a család által megalkotott fémvázra. Növekedik, de csak abba az irányba, amit a kötelékek engednek. Amíg ezeket nem szabadítjuk fel, nem vágjuk el, nem lazítjuk fel, hogy a rózsa a számára természetes, egészséges irányba fusson, a valódi változás szinte lehetetlen!
A pszichológus mint heti fájdalomcsillapító?
Ilyenkor gyakran érzem úgy, hogy a pszichológus szerepe egyfajta érzelmi Paracetamol: átmeneti enyhülést hoz, de nem oldja meg a fertőzést. Leülünk, beszélgetünk, egy kis szeretet, empátia, elfogadás – és talán egy hétig kicsit jobb lesz. De ha otthon közben minden ugyanaz marad, akkor a következő héten újra visszatér a tünet.
A gyerek nem gyógyul, csak jobb állapotban viseli a gyógyíthatatlanságot.
Ha a család mintázata nem változik, a gyerek sem fog. Szélmalomharcnak tartom. Amennyiben el kezd javulni az állapota, a szülők szabotálni fogják a folyamatot. Ők finanszírozzák a találkozásokat, hirtelen nem fog beleférni a családi büdzsébe, hirtelen a pszichológus káros lesz, vagy éppen még erősebben elkezdik büntetni a gyereket a megváltozott viselkedése miatt, állj vissza a szerepbe.
Elfogadom, lehet, hogy ezek csak az én szakmai korlátaim, de én így látom.
Ezért mondtam az anyának azt, amit ilyenkor mindig mondok:
„Ha valódi változást szeretnének, nem a gyereknek kell szakember, hanem a családnak. Így mindenképpen családterápiát javasolnék.”
Beszélgettünk tovább, és gondoltam finoman azért próbálok segíteni ennek a fiúnak:
– Nézze, azért gondoljon bele… ez a fiú elit iskolába jár, zongorázik, és versenysportol.
Három világ. Három külön világ.
És mindegyikben teljesíteni kell.
Ez rengeteg egy tinitől.
Az anya hirtelen reagált
– “De hát ezt ő választotta.”
Az anyuka elmondta, hogy a fiú „már általános iskola első osztályában maga választotta a zongorát és a sportot is.”
Hmm… nyilván.
Láttál már első osztályos gyereket, aki egy hideg téli délutánon csak úgy kijelenti:
„Édesanyám, szeretnék hetente négyszer edzésre járni, és emellett Bartókot tanulni zongorán.”
Én nem…….
A valóság inkább ez: a gyerekek nagyon korán megtanulják olvasni a szülői elvárásokat. Szeretnék, hogy büszkék legyenek rájuk, figyelmet szeretnének kapni, hát igazodnak. Megfelelnek. Mosolyognak, és zongoráznak.
De tíz évvel később, amikor kamaszodnak, és végre elég erejük van nemet mondani, akkor jön a feszültség:
„Hát de miért nem csinálja, ha ő akarta? Biztos kábítószerfüggő lett!”
Mert most próbál először ő maga lenni.
Én pedig csak halkan, óvatosan visszakérdeztem:
– Ha ő választotta, akkor jól van – nincs baj, ha most abbahagyja.
A vonal túlvégén jéghideg csend lett. Nem a fájdalom csendje – hanem a kontrollé.
A nő, aki az imént még aggódó anyaként kérlelt, egyszer csak megfagyott.
Olyan volt, mintha a lelkét kikapcsolták volna, és a gyermekéért rettegő anya helyére egy befektetési igazgató ült volna vissza.
– Értem. Akkor megnézzük ezeket a családterápiás dolgokat. Viszonthallásra. – mondta.
És letette.
Én pedig ott maradtam a laptopom előtt, és azon gondolkodtam:
Visszaterelni a gyereket az elit iskola, zongoraleckék és versenysport világába?
Hogyan tud egy aggódó anya ilyen szinten azonnal kikapcsolni?
Annak a srácnak hányszor kellett ezt a nagyon szeretetteljes, aggódó anyukát így látni, ahogy egy jéghideg befektetési top menedzserre vált a melegség és aggódás?
Vannak klienseim akik hátrányos körülmények közül érkeznek hozzám – náluk visszatérő, hogy még az anyagi helyzetük miatt is szégyent élnek meg. Azt fantáziálják, hogy van egy láthatatlan kapu a jobb módúak, műveltek, iskolázottak világa, ahol békesség van és szeretet ahova ők nem tudnak belépni.
Legyen ez a történet egy jó példa arra, hogy az egzisztencia, az értelmiségi gyökerek egyáltalán nem jelentenek garanciát a mentális egészségre. Zongorázva, szép ruhákban is lehet az élet egy nagyon sötét és mély verem.